1052 Budapest V. kerület,
Váci utca 16/A. Fontana Irodaház
Tel.: 06/1/332-1054

Beszámolók

Hogyan segítette Kati gyermekkori álma valóra válását egy Tanzániába vezető humanitárius út?

2014. július 31.

"Szünetekben gyakran, mint egy karácsonyfán csüngtek rajtam és próbáltak minden érzékszervükkel birtokba venni, megismerni. Egy-egy angol óra után egymással versenyezve igyekeztek engem is „továbbképezni”, az éppen akkor tanultakat egymás szavába vágva próbálták velem is elsajátíttatni."

Gyermekkorom meghatározó olvasmányélménye volt a Nobel-békedíjas Albert Schweitzer életéről és munkásságáról szóló könyv. Hihetetlenül mélyen hatott rám az élet tiszteletén alapuló világnézete. Lenyűgözött az a tevékenysége, amit az afrikai Gabonban a beteg gyermekekért, emberekért tett. Vágytam én is Afrikába, a gyerekekért tenni valami.
A pedagógusi hivatás választása azonban évtizedekig meghatározta az életemet. Bármelyik területén is tevékenykedtem, mindegyiket nagyon szerettem, nem volt hiányérzetem. Boldog embernek éreztem magam, mert a munkám egyben a hobbim is volt. Amikor életemnek ez a szakasza lezárult, elementáris erővel tört felszínre ismét az, amire kisgyermekként vágytam. Úgy éreztem, hogy még rengeteg energiám van, sok felhalmozott tapasztalat, gyakorlat, elméleti tudás birtokában tehetnék még valamit, s ezeket szívesen megosztanám, szétosztanám, legszívesebben Afrikában. Önkéntesként szerettem volna eljutni a fekete földrészre. Sajnos kinőttem abból a korosztályból, amit hivatalosan is támogatnak. Így kerestem meg az Afrikáért Alapítvány vezetőjét France Mutombot kérésemmel.
Velük jutottam el 2013 őszén Tanzániába egy humanitárius útra. Csodálatos helyeket kerestünk fel, fantasztikus élményekben volt részünk. (Namangában egy maszáj esküvő feledhetetlen percei, órái, az életterük megismerése, a maszájok barátságos, kedves közvetlensége, Szerengeti Nemzeti Park végtelen szavannáin a nagy vadak megfigyelése, ismerkedés Zanzibár szigetének hófehér homokos partjával, kristálytiszta vizével, a fűszerfarmján tett kirándulás, a Kőváros sikátorai, látnivalói csodálatosak voltak.)
Számomra azonban a legmeghatározóbb Namangában egy árvaházban és iskolákban töltött napok és órák voltak. A kedves, mosolygós, vidám, mindenért hálás apróságok és az őket nevelő felnőttek kitörölhetetlen mély nyomot hagytak bennem. Mintha mindig ismertem volna őket, mintha én is közéjük tartoznék…

Hazatérve folyamatosan tartottam a kapcsolatot az árvaház vezetőjével, Sylivester Kabati doktorral.
Amikor az a hír érkezett, hogy a felesége Joyce kórházba került, egy nap alatt döntöttem el, hogy visszamegyek segíteni. Egy kalandos út után kijutottam és kicsivel több, mint egy hónapig közöttük éltem… minden percét, pillanatát a kint tartózkodásomnak csodaként éltem át.
Az út előtt eldöntöttem, hogy semmiféle elvárásom nem lesz, nem akartam semmilyen európai normát rájuk rakni, csak hagytam, hogy az ő világuk hasson rám, fogadjon be. Így tudtam folyamatosan megélni az”itt és most” állapotát. Őszintén vágytam arra, hogy valódi segítséget tudjak adni, hogy örömet tudjak szerezni nekik. Szerettem volna emlékezetessé, széppé varázsolni az együttléteinket. Végül valójában én kaptam tőlük rengeteget… szeretetet, figyelmet…
Délelőttönként az iskolában taníthattam (leginkább a vizuális neveléssel tudnám leírni az itteni tevékenységemet).
Nagyszerű élmény volt a gyerekeket megfigyelni, ki hogyan használja a teret (teljes egészét betölti, vagy mindig csak egy részét, s éppen melyik részét használja a térnek), mekkora és milyen részletező formákat alkot ( nagy , elnagyolt, vagy aprólékos, részletező), milyen a vonalvezetésük (határozott, túl erős, vagy éppen halvány, bizonytalan), Hogyan színez, milyen a színválasztása (kusza, rendezett, határokat betartó, vagy éppen átlépő), milyen elmélyedve volt képes dolgozni, vagy éppen hamar túl akart lenni rajta…Valamikor grafológusként sokat foglalkoztam a gyermekrajzokkal, gyermekírásokkal, így a szemem előtt rajzolódott ki a gyermekek egy-egy jellemző személyiségvonása.
A szüneti játékok során, valamint a reggeli tornán további megismerési lehetőségeket kaptam. Szünetekben gyakran, mint egy karácsonyfán csüngtek rajtam és próbáltak minden érzékszervükkel birtokba venni, megismerni. Egy-egy angol óra után egymással versenyezve igyekeztek engem is „továbbképezni”, az éppen akkor tanultakat egymás szavába vágva próbálták velem is elsajátíttatni. Sajnos az én nyelvi felkészültségem hagyott némi kívánni valót maga után, de rengeteg humor és öröm forrása is volt egyben. Egyszer az első osztályban, amikor nem angolul köszöntem meg valamit, nem azt mondtam nekik, hogy „thank you, hanem a saját nyelvükön, szuahéliül mondtam: AHSANTE … hát az leírhatatlan örömet szerzett nekik…az egyik kislány kitárt karokkal, sikongva repült felém és folyamatosan ismételte: ahsante, ahsante…közben a fiúk maszáj táncukkal körbetáncoltak, körbeugráltak, tapssal adva meg hozzá a sajátos ritmust…
Minden tanóra egy-egy fantasztikus közös utazás volt, örömmel dolgoztak velem, hihetetlen fegyelmezettséggel, igyekezettel. Mindenben segítettek nekem, élmény volt velük együtt minden pillanat. Szinte repült velünk az idő.
Az árvaházban is rengeteget játszottunk… mondókákat tanultunk… amikor egy aprósággal a Zsipp zsuppot játszottuk és a végén éppen a „ledobjuk” résznél voltunk…mind körénk sereglettek, majd pillanatok alatt libasorba állva kérték, hogy velük is tegyem meg, játsszam el…
a ringatásra, a ritmikus mozgásra, az ölben tartásra mindannyian igényt tartottak…naponta sokszor és sokáig öleltük egymást…Minden délutánra jutott újabb játék, vagy újabb ének megtanulásaidő…
Egyébként is mindent énekelve, valamilyen mozgással kísérve tanultak meg. Csodálatosan énekeltek a gyerekek, kristálytisztán, több szólamban… Hajnalban az imáik halk énekére ébredtem, az esti áhítatkor a közös éneklések bensőséges hangulatával búcsúztunk el egymástól…
Szombatonként a templomban is sokszor énekeltek a mi csengő hangú gyerekeink ünneplőbe öltözve.
Délutánonként az árvaházban segítettem a konyhában az étkezések előkészületeinél, a gyerekek ruhát, cipőit, táskáit javítgattam, sétáltunk a környéken, készültem a másnapi órákra, előírtam a füzeteiket, rajzokat készítettem.
A gyerekek mindent tudnak, ami az élethez szükséges, takarítanak, mosogatnak, mindenki a saját ruháját mossa, a nagyobbak a kisebbeknek segítenek, az állatokat etetik, legeltetik.
A kint létem alatt soha nem éreztem fáradtságot. Rengeteg humorban, örömben volt részem… valóban kiváltságos helyzetben voltam…

 

Az Alapítvány „Segíteni kiváltság!” hitvallása teljesen egybecseng Schweitzer azon gondolataival, ami nekem útjelzőül szolgál:
„Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is - valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.”
„Amit tehetsz, csepp a tengerben, de ez ad értelmet az életednek.”

 

2014. 04.25.

Humanitárius Turizmus Kongóban 2013 nyarán

"Kongó,ahogy mi láttuk..."

Humanitárius turistánk, Klenovics Gábor írt egy rövid beszámolót arról, hogy milyen élményekkel gazdagodott Kongóban.

KONGÓ, AHOGY MI LÁTTUK... 

Pár mondatban leírni mindazt, amit a Kongói Demokratikus Köztársaságban tapasztaltunk, lehetetlen. Éppoly lehetetlen, mint 1O nap alatt megismerni egy új kontinenst, új kultúrát, új népet. Mi mégis megpróbálkozunk a lehetetlennel.

Kongót legegyszerűbben úgy jellemezhetnénk, hogy az extrémek országa, ahol egymás mellett megfér a szegény és gazdag, a korrupt rendőr és Kinshasa szegénynegyedének hétköznapi kedves embere, az állandó kinshasai szmog és a pár kilométerrel távolabb tapasztalható érintetlen erdő a maga tiszta levegőjével.

Élményekkel és tapasztalatokkal teli út volt, melyről egy részletes beszámolót is szívesen megjelentetnénk, miután az élményeket sikerült feldolgoznunk.

Utunk fő célja a segíteni akarás volt az árvaházban és az iskolában, melyeket az alapítvány működtet. Úgy érezzük, hogy ezt a kitűzött célt sikerült is teljesíteni, hiszen 3 napot töltöttünk a két intézményben, amelyek alatt rendbetettük az árvaház külső falát és belső terének egy részét. Jó volt látni, ahogy a 11 árva birtokába vette a megújult és megszépült épületet. Ezek után az iskola egyik tantermének „estünk” neki, hogy szeptembertől a legkisebbek, az óvodások is megszépült osztályban kezdjék a tanévet. A falak újramázolása után falragaszokkal is feldobtuk az osztályt, melyek remélhetőleg elvarázsolják majd a kicsiket.

Végül az iskola külső falát-kerítését festettük újra. A munka során segítségünkre volt a szegénynegyed sok kis porontya, akik énekeikkel, versikéikkel „segítették” a munkát. Sőt, az ügyesebbekkel sikerült néhány magyar dalocskát is megtanítani. A végére már nehezebben ment a munka, hiszen egyik kezünkben az ecsetet fogtuk, míg a másik kezünkön a lurkók osztoztak, el nem engedve azt.

Természetesen utunk során igyekeztünk minél többet megtapasztalni a helyi kultúrából, az emberek viselkedéséből, a kongói konyha titkaiból. Ellátogattunk Matadiba, a Kongó folyó torkolatában fekvő kikötővárosba, meglátogattunk egy, a hegy tetején élő bennszülött törzset, ahol megismerkedtünk a helyiek által termesztett különféle zöldségekkel és a mindennapi élet rejtelmeibe és nehézségeibe is betekintést nyertünk. Az utazás egyik legkiemelkedőbb mozzanata mégis a Bonobó majmokhoz tett kirándulás volt. 

Azért a kulturális különbségek is megmutatkoztak utunk során. Voltak pillanatok, amikor nehezen értettük helyi barátaink hozzáállását a történésekhez. Ugyancsak nehezen viseltük a dolgok nehézkes előrehaladását, az örökös várakozást és dugókat. Valószínűleg ők is legalább ennyire értetlenül álltak a mi izgágaságunkhoz és rohanásunkhoz, hiszen itt nyugodtan, lassan haladnak a dolgok, mindenre van idő.

Az út végén fájó szívvel vettünk búcsút újdonsült barátainktól, az árváktól, az alapítvány munkatársaitól. Ugyanakkor azért örültünk, hogy ismét az öreg kontinensre visz az utunk a jól ismert közegbe és a számunkra sokkal érthetőbb világba.

 

2013. 07. 25.

Két rokonlélek találkozása

Hogy mikor kezdődött e kisfiú és magam története? Egész pontosan fél évtizede. És hogyan történt? Jack Nicholson azonos témájú filmjéhez hasonlóan (Shmidt története) Emlékeznek? A film története szerint Warren Schmidt nyugdíjaztatása és szürkévé vált házassága következtében kétségbeesetten próbál valami új célt találni kiüresedett életének, és egy nap a televízió távirányítóját unalmasan nyomkodva rátalált egy felhívásra: „Fogadjon örökbe egy afrikai gyermeket!.„ És ezzel kezdetét vette egy virtuális barátság kialakulása. Talán annyi különbség mégis lehet a főhős és közöttem, hogy az alapindítatás részemről önkéntes munkakeresés volt elsősorban. Ekkor legnagyobb meglepetésemre nem csak az önkéntes munka lehetőségét találtam az Afrikáért Alapítvány honlapján, hanem valami egészen mást (is). Egy kis arcot, kezében egy szám, és a Diák-és Árvatámogatási Program egyik résztvevője volt. Jelképes örökbefogadó szülőt keresett, aki az oktatását havonta támogatná, tudniillik Kongóban az állam nem támogatja az alapfokú oktatást (sem). Sok kisgyerek fotója fel volt töltve digitálisan, így alaposan végig néztem az arcképcsarnokot. Rögtön Ő mellette döntöttem. A neve Buani Isaac Timothée, ekkor még csak 7 éves, az általános iskola első évét kezdte. Éveken keresztül több ezer km távolságban igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Mondhatom bátran többes számban, hiszen leveleimre készségesen küldte a válaszleveleket, fotókat. Az alapítvány munkáján keresztül munkatársként is folyamatosan figyelemmel tudtam kísérni tanulmányait, és ahogy többi örökbefogadó szülő társam, én magam is megkaptam minden félév végén Buani tanulmányi eredményeit. Osztályelső, megint osztályelső, és újra. Összeszorult a szívem ezt látván. „Milyen kiváló kissrác!” – gondoltam mindig -, különösen annak hátterén, hogy jól ismertük családi körülményeit. „Népes családban él, nagyon szegények” – olvastam mindig az adatbázisban -, de amivel szembesültem Kongóba érkezvén, arra egész egyszerűen nem voltam felkészülve. A kongói missziós utunk egyik pontja volt kettőnk találkozása. Az RTL Klub Fókusz Plusz stábja úgy gondolta, érdemesnek találja ezt a történetet megmutatni a médián keresztül a magyar embereknek is. Azt hiszem túlzás nélkül mondhatom, hogy Buani és én lennénk az utolsó emberek a világon, akik média nyilvánosságra vágyakoznak, inkább szeretjük szerényen és alázatosan tenni a dolgunkat, de alaposan mérlegelve és átgondolva a felkérést a témával kapcsolatban, a Timothée családdal is egyeztetve, a legjobb szándékkal járultunk hozzá a kisfiúról és családjáról forgatott kisfilm megjelenéséhez. Mert milyen is ez a család? Olyan kis közösség, ahol mindenki tisztában van a saját kötelességeivel és felelősségével: apa, anya, gyerekek. Senki számára nincs kérdőjel ebben. Mindenki a legjobb tudása szerint teszi a dolgát, és mind eközben nagyon szoros összetartás, szeretet van a családon belül. A család feje kis vállalkozást üzemeltet hosszú évek óta: csótány-és rágcsáló irtót árul a környéken. A ház, amelyben élnek nem az ő tulajdonuk, csak bérlemény havi 20 dollárért. Azt mondta, 100 dollárért is tudna bérelni családjának házat, de prioritásként kezeli gyermekei oktatásának finanszírozását. Ez az első, és ennek alárendel mindent. Még azt is, hogy a földön kell aludniuk. Ha megengedik sem objektíven, sem szubjektíven nem fogom leírni a lakásuk paramétereit, mert valószínűleg nekik egy élet munkája van abban, amit jelenleg biztosítani tudnak saját maguk és gyermekeik számára. Elég talán csak annyit mondani, hogy szerény körülmények között élnek. Nagyon szerény. Mégis az apából annyi akaraterő, jókedv és optimizmus sugárzik, amiből boldogan haza hoztam volna a magyar embereknek is, mert én hiszek abban, hogy mi, magyarok nem felejtettünk el mosolyogni, de hogy lassan nem merünk, abban sajnos egészen biztos vagyok. Felesége, Maman Caroline is igyekszik erős lenni, de az arca viseli életük összes megpróbáltatásának, terhének, fájdalmának jegyeit, és a kis Buani ebben hozzá hasonló. Túlságosan hamar kellett felnőni ennek a fiúcskának - aki ízig-vérig olyan tiszta, ártatlan és különös, mintha nem is evilági lény lenne. Pedig higgyék el olyan szívesen lenne még kisgyerek, de nem teheti. Túl okos ahhoz, hogy értelmezni és realizálni tudja saját élethelyzetüket, és túl nagy felelősséget cipel a hátán. Hát így tud a bölcsesség nem csak áldássá, de ugyanakkor teherré is válni egy kis ember életében. Engedjék meg, hogy felidézzek néhány közös élményt, amelyen keresztül talán jobban megismerik Buani jellemét. Karácsony előtti készülődés, piacra megyünk az árváinkkal és Buanival, hogy valami szép ajándékkal lepjük meg őket. Minden felnőtt két kisgyermekre vigyáz. Egyik kezemben Buani, másik kezemben kedvenc kis Pobám. Hatalmas tömeg, portékáikat tolakodóan kínáló, rámenős árusok. Az éppen előttünk haladó alapítványunk elnökétől lemaradunk. Elém ugrik egy magas, nagydarab férfi, kezemre már rá is akasztotta a nadrágot. Próbálgatom saját módszerem: kedvesen mosolygok rá, és szüntelenül hajtogatom, hogy: „No, merci”, de nem enged tovább utunkra. Ekkor pillanatok töredéke alatt Buani levette kezemről a nadrágot, és határozottan az árus felé fordult: „No, no, no…”, majd kezébe adta kéretlen portékáját. Elállt a lélegzetem. Mit neki a 190 cm-es férfi és a kb. 35 év korkülönbség! „Ez igen!” Röviddel a történtek után konstatálom magamban, hogy ebből a kisfiúból kiváló férj lesz egy nap. Hála az Úrnak nem csak másokat, de saját magát is ilyen jól meg tudja védeni. Valószínűleg egy ideig türelmesen, de aztán már túl sokszor hallgatta, hogy a keresztnevét „Buaninak” „u”-val és nem „ Boaninak” „o”-val ejtem. Egy alkalommal behunyta a szemét, felfelé nézett és hangosan mondta: „Boani, no Buani!” Erős kisfiú, aki mer kiállni saját magáért velem szemben is. Nagyon büszke vagyok rá. Pillanatok alatt tud azonosulni helyzetekkel, és belehelyezkedni helyzetekbe. Tud felszabadultan boldog lenni, és hírtelen elszomorodni. Hogy milyen súlyok nyomják a kis lelkét, csak Ő tudja…de nem beszél róla, még akkor sem, ha érzem, hogy szomorú. Felelősségteljesen viselkedik a családjában és az iskolában. Nagyon szeret olvasni, szinte bármilyen típusú könyv leköti a figyelmét. Egészen elvarázsolódik a betűk birodalmában. Kiválóan rajzol. A hangjában hihetetlenül sokféle érzés képes árnyalódni, amihez ehhez illő arckifejeződések párosulnak. Együtt érző azokkal, akik körül veszik őt. Mindennap érdeklődött az egészségem felől, amikor beteg voltam. Talán az sem annyira véletlen, hogy az árváinkkal, s különösen a legsebezhetőbb kisfiunkkal, Pobával olyan szoros barátságba került. Könnyen fogadja a szeretetet, és amit kap, azt képes rögtön tovább is adni. Megöleltem őt, az után néhány perc múlva oda ment Israel nevű legkisebb árvánkhoz, és próbálta átkarolni (mi tagadás, az árváinknak bizony tanulni kell még kicsit a szeretetet elfogadását J). Hihetetlenül nagy benne az erkölcsi tartás. Sokban hasonlítunk egymásra, de talán leginkább a nyugodt, békés természetünk az, amire riporterünk is felfigyelt.

Engedjék meg, hogy zárásként elmeséljem az utolsó közös élményünket: indulásunk előtt két nappal nálunk aludt, s eljött a másnap reggel. Tudtuk mind Buanitól, mind az árváktól el kell búcsúznunk. Buani is tudta, de hősiesen viselte a helyzetet, bármennyire is elszomorította ez a tény. Hazavittük. Az autóban megkérdeztem néhányszor: „Ca va?” Nem nézett rám, csak annyit válaszolt: „Ca va bien.” Erre a kérdésre mindig ezt a választ adja, csak most egy különbség volt: ezek a szavak megteltek szomorúsággal, amit nem akart kifejezni felém az utolsó percig sem. Persze, hiszen megtanulta már az életben, hogy az ember nem panaszkodik akkor sem, ha valami rossz neki. Ilyen Ő. És én folyamatosan tanulok Tőle. Nem csak tiszta szívből szeretem, de mélységesen tisztelem is Őt, ezt a 12 éves gyermeket.

Ezt a történetet sem magam miatt osztottam meg, hanem éppen Ő miatta. Ha rajta múlna, soha nem kérné önmagától, hogy meséljek Róla, de én úgy éreztem ez a legkevesebb, amit megérdemel ez a kisfiú. Köszönjük, hogy elolvasták történetünket.

 

Íme pár részlet a 2010-es Kongói út Naplójából:

(Akit az egész napló érdekelné, az mind a 13 nap eseményeit elolvashatja

itt )

 

Árvaház-miniprojekt - 3. nap

2010. október 22.

A nap a belvárosban „ügyintézéssel” indult, megrendeltük az árvaház festéséhez szükséges hozzávalókat és pénzt váltottunk.

A kongói „pénzügyek” a kultúra részét képezik, mondhatni, hogy a pénz az „utcán hever”, ugyanis az inflációnak köszönhetően, magas címletekben kell gondolkodni. A helyiek minden sarkon a 12.500 kongói frankos „csomagokba” rendezik a bankjegyeket és összegumizva, pakliszerűen teszik őket zsebre. Az átváltási árfolyam, 1USD = 900 CDF, így az 50 USD-ért nekünk is leszurkoltak 45.500 kongói frankot, ami félig megtöltötte a hátizsákot.
Az iskolában részesei lehettünk még egy gyors „idegenvezetésnek”, amikor Cleo, a suli angol tanára körbevezetett bennünket, megmutatta az osztálytermeket, az általános és középiskolai „igazgatói” irodát, amit közel sem az európai normák szerint kell elképzelnünk. Egy kicsinyke épület két apró, földes padlózatú helyiséggel és egy-egy asztallal. A tavalyi év egyik legnagyobb eredménye a saját vizesblokk és a fúrott kút volt, ami a környékbeli szegénynegyed lakóinak vízszükségletét is biztosítja.
Délután az árvaházban a gyerekek műsorral kedveskedtek nekünk, lingala törzsi dalokat hallhattunk a tizenegy árva előadásában. A műsor után elérkezett az ajándékosztás ideje, amit ugyancsak megörökítettünk az örökbefogadó szülők részére. A legnagyobb sikert természetesen a balerina Barbie aratta. A délután közös alkotással telt, együtt festettünk, gyurmáztunk, zsírkrétával rajzoltunk, kifestőket színeztünk és magyar papírcsónakot is megtanultunk hajtogatni. Összeszorult a szívünk, ahogy a rajzolás közben az afrikai gyerekek szájából magyar vallási énekeket hallottunk. A délután legnagyobb feladata azonban az árvákra várt: a támogatók részére rajzok készültek és hősiesen küzdöttek a levélírás során a francia helyesírás nehézségeivel is. Látni kellett volna, ahogy kedvenc árvánk, a kis Rigean ötödszörre leselkedett neki a piszkozatnak és teljes odaadással igyekezett gondolatait formába önteni.
A délután hátralevő részében munkásruhába öltöztünk – amit az egyik segélyszállítmány konténeréből halásztunk elő -, és megmutathattuk festési tudományunkat. Míg mi a mundele nők, kezünkben a hengerrel serényen festettük a falakat, addig a három helyi gentleman kritikus szemmel figyelt és szakmai tanácsokkal látott el bennünket...

 

 

 

 

 

 

 

Indulás Matadiba - 7. nap

2010. október 26.

4 órás reggeli riadót követően 5-kor útnak indultunk Matadi irányába.

A korai órának köszönhetően Kinshasa utcái szinte kihaltnak tűntek. A reggeli félhomályban még pislákoltak a közvilágítás fényei, pontosabban az a néhány csupasz villanykörte elvétve egy-egy boltocska homlokzatán.
Nem sokkal indulásunk után kerékcserére szorultunk, de mivel az emelő megadta magát, így fel kellett keresnünk egy „gumiszervizt”, ami azt jelentette, hogy a következő faluban megálltunk az út szélén annál a pontnál, ahol különféle gumiabroncsok sorakoztak egymás hegyén-hátán. Mivel már kellően felfokozott hangulatban voltunk az előttünk álló programok miatt, kiszálltunk hát az autóból, hogy elvegyülve a helyiek között (nem mintha ez olyan egyszerűen menne két fehér turistának a fekete kontinensen) bepillantást nyerjünk az afrikai vidéki életbe. Sétálgatásunk közepette egyszer csak belebotlottunk a „hentesüzletbe”, ahol az imént még békésen mekegő kis kecske átvágott torokkal feküdt a „pulton” (értsd: rozsdás hordó tetején összeszögelt deszkatábla). Miközben egy mellékutca hangulatát igyekeztünk lencsevégre kapni, a helyi lakó kirontott a házból, hogy nem fényképtéma az ő kerti „toalettje”
A Matadiba vezető országút használata díjköteles, így a következő megállónk a díjbeszedő kapu volt, ahol ismét működött a „Mc Drive” módszer és helybe hozták a reggelinket, a darált tökmagból készült MBIKA-t. France idegenvezetői vénája töretlen, s előkapta a kamerát, hogy megörökítse, miként kerül a helyi specialitás elénk a csomagolásból (értsd: kukoricacsuhé). Na, ezt nem kellett volna! Nyomban megleptek a rendőrök, és kemény harc bontakozott ki, hogy videofelvétel nem készülhet stratégiai ponton. Az igencsak felforrósodott hangulatot nem volt könnyű lehűteni, de végül France-t nem vitték be a „helyi rendőrőrsre”. Nos, ekkor döntöttük el mi is, hogy ennél a pontnál stratégiát váltunk, és innentől kezdve az „online” tudósítás helyett mindent helyben papírra vetünk.

Az Afrikára oly jellemző vörös földdel szegélyezett út mentén a mangó és a banánfák között kicsi, szegényes, pálmatetős vályogviskók roskadoztak. Az út túloldalán teherautó rostokolt, platóján több méteres zsáktoronnyal. Az útszéli „Mc Drive”-ban antilophús kapható.
Reggel 9-kor már Kisantu falu botanikus kertjének páradús, oxigénnel telt trópusi levegőjét szívhattuk. Kisantut másik nevén Inkisinek is nevezik, amely a gyarmatosítás idejére vezethető vissza. „Kisi” varázslatot jelent, a falurész, ahol a feketék laktak, míg „Santu”szentet jelent, ami a fehér jezsuita szerzetesek által lakott területre utal. A botanikus kert Kongó harmadik legnagyobb trópusi növénygyűjteménye, melyet 1900-ban alapított Justin Gillet, jezsuita szerzetes.

Szebbnél szebb trópusi növények között barangoltunk, legyen az a sárga bambusz, a szafu (hosszúkás tojásdad alakú, rózsaszín termésű fa) a brazil óriáspálma, a rafia, az utazópálma vagy épp járófa, melynek hajtásai „lapjával” sorakoznak egymás mellett és a ma élő „legidősebb” példány mérete eléri a 2 km-t. Rövid sétánk során részesei lehettünk egy hamisítatlan őserdő élményének is. Készültek is ám a fényképek tucatjával a sűrű pálmabozótban.
A délutáni program a Wampa, egy vízesés látogatása volt, melyhez az út egy kalandos függőhídon, egy „égig érő” mangóligeten át vezetett egy csapat vidéki gyermek társaságában. A helyi gyerekek csakhamar hozzánk csapódtak, s lelkesen készültek a fényképek rólunk, a mundelékről is. Itt éreztem először igazán, hogy mennyire különlegesek vagyunk számukra, sokuk még soha nem látott fehér embert. Többük örömmel mászott fel az átlagosan 20 m magas mangófákra, hogy friss gyümölccsel szolgáljon nekünk. Kedves kis fekete szüretelőink szinte a csimpánzokat megszégyenítő gyorsasággal másztak fel a fa tetejére.
Az este még tartogatott meglepetéseket, amikor is Matadi előtt 25 km-rel autónk motorja túlmelegedett. Matadi a Kongói Demokratikus Köztársaság második legnagyobb, 500 ezer lélekszámú kikötő- és iparvárosa, hatalmas vámközponttal. Az ország kapujának is nevezik, mert az óceántól 80 km-re fekszik, a behajózás a Kongó folyón történik. A kényszerpihenő eredményeként, az országút mellett igazi afrikai szavannai éjszakában csodálhattuk a csillagokat. Hiszed, vagy nem, de mi ezt is élveztük. A helyi falusiak nyomban körénk gyűltek, próbáltak segíteni, s az meg végképp meghatott, amikor az út szélén székkel kínáltak. A klasszikus kongói mindennapok szerves része a kék műanyag szék, melyből hármat hoztak nekünk. Oh, te szegény mundele, csak nehogy kényelmetlenül érezd már magad!
Ja, és eddig nem tudtuk, hogy a 20-as éveiben járó fiatal srácok között ekkora sikert tudunk aratni néhány cukorkával. Az egész kongói tartózkodásunkra úgy készültünk, hogy az út során mindig legyen nálunk valami kis édesség, apró játék, hajgumi stb..., amivel örömet szerezhetünk az apró gyerekeknek. Akkor ott a körülöttünk lévő néhány cseppségnek akartunk kedvezni, amit a tinédzser fiúk is poénra vettek, és beálltak a sorba.
Végül a hűtőfolyadék csövét sikerült megfoltozni és a rövid kényszerpihenő után megérkeztünk France nővéréhez, Mama Gizelle-hez és férjéhez, Tonton Il-hez. France sógora a kongói vámhatóság egyik „nagy embere”, felesége pedig egy saját maga által szervezett afrikai karizmatikus felekezet vezetője. A népes, öt gyermekes család tovább bővül, amikor Mama Gizelle egy újabb árvát vesz szárnyai alá, akit a gyülekezetében ismert meg.
Afrika úgy igazi Afrika, ha mindig történik valami. Hát, ez a mi esetünkben sem volt másképp. „Sógorunk” az Alapítvány számára egy találkozót szervezett a vámparancsnokság negyedik emberével, hogy egy reményteljes, jövőbeni együttműködés részleteit megbeszéljék. Mi azt hittük, hogy France „Mr. Big” otthonában tesz majd egy rövid látogatást, mi pedig az autóban megvárjuk. Helyette Matadi egyik legszebb szállodájában találtuk magunkat, egy elegáns teraszon, a városra néző csodaszép kilátással, a hely úriemberek és egy finom pohár bor társaságában. A farmeros, sportcipős „madárlátta turistaszerelésünk” nem épp az alkalomhoz illett, de hamar felvilágosítottak, hogy egy mundele esetében ez igazán nem gond.
Ekkor este egy újabb felismerés tisztult le bennünk az afrikai fehér-fekete viszonyról. Zavarba ejtő, ahogy fehér emberként az utcán a gyerekek messziről megcsodálnak, hangosan „mundeléznek”, számos esetben még félnek is tőled, a mindennapi élethelyzetekben pedig az, hogy fehér vagy már maga egy kiváltság. Mindez még inkább jelen van Kongóban, egy olyan országban, ahol nincs turizmus, s minimális a fehér ember jelenléte. A társadalmi berendezkedést jól mutatta ez az este abból a szempontból is, ahogy 8 órakor még az országúton rostokoltunk a lerobbant autó mellett a szegény falusiak társaságában, majd alig három óra múlva pedig az elit társadalmi réteg köreiben találtuk magunkat.
A kongói társadalom mélyen diverzifikált, nincs középosztály, a legszegényebb és a leggazdagabb réteg képviselteti magát. A korrupció és az érdek szerinti mesterséges szegénység uralja az országot.

 

"Tehénszív" termés - 10. Nap

2010. október 29.

Az apartman kertjében a saját mangó- és banánfák árnyékában majszoltuk el reggeli banánunkat, illetve az előző éjszaka „termése” a pondu került a reggelizők tányérjára.

A „remek” olyan rosszul nem sikerülhetett, legalább is, a fogyott mennyiség alapján. Minden esetre kijelenthetem, hogy a kimpesei reggelik között a pondus Győri Korpovit keksz is bátran megállja a helyét! Merem ajánlani!
Hazafelé többször tettünk rövid pihenőt, hol útszélen, helyi fiúktól vettünk gombát, hol a régió „zöldséges paradicsomában” vásároltunk. A tartomány e régiójában a talaj rendkívül termékeny, csapadék van bőven, így a helyiek szorgalma bőséges zöldségtermésben mutatkozik meg. Gyönyörű friss, vörös- és zöldhagyma, padlizsán, paradicsom, káposzta, paprika, de még a náluk igen ritka és drága (750 Ft/kg) burgonya is kapható. Itt találkoztam először a „tehénszív” nevű terméssel is, ami kb. fél kg-os, tényleg egy anatómiai szívhez hasonlítható, zöld színű, egy kicsit tüskés felszínű gyümölcs. Belül fehér húsú, savanykás, talán ez volt az egyetlen helyi ennivaló, ami nem nyerte el 100%-ban a tetszésemet. Na jó, a hernyók és az ízeltlábúak széles palettája sem ébresztett bennem csillapíthatatlan étvágyat. Az értékesítési „technikában” a McDrive módszer továbbra is jelen van, sőt még egy kicsit „progresszív” formában is. Ahogy egy autó vagy busz megáll, az út mellé telepedett „zöldségespiac kofái” egy pillanat leforgása alatt körülhemzsegik a járművet, s mindenki a fejére „tornyosított” termékét szeretné a jármű utasaink eladni. Nekik kiszállni sem kell, a portéka helybe érkezik. Nos, mi bizony kiszálltunk, és afféle „európaias” módon jártuk körbe a kínálatot, és válogattuk össze a hétvégére tervezett magyar est hozzávalóit.
Hazafelé a kongói országutak mindennapi látványához hozzátartozó életképeket kaptunk „lencsevégre”. Rozzant fehér, kék vagy épp rózsaszín Peugeot 504-es a zsákos pondu vagy éppen a faszén szállításának legkiválóbb eszköze. Az autó teteje, hátsó csomagtartója roskadásig van megrakodva a zsákokkal és a 3-4 méter magas mozgó torony tetején néhány helyi utas is heverészik.
Persze ez a nap sem lett volna egész autónk kerékproblémái nélkül. Kétszer is kénytelenek voltunk megállni: a „szokásos” kerékcsere után a program egy gumisnál folytatódott. Ekkora már a jó humanitárius turista „asszimilálódott”, átvette az afrikai „életérzést”, miszerint kár bármin is mérgelődni, bízd az isteni gondviselésre, minden meg fog oldódni. Feltaláltuk magunkat, s a pálmafák árnyékában banánt „majmoltunk”, a helyi gyerekeknek játékot, cukrot, ajándékokat osztottunk, a vidékben gyönyörködtünk, s persze fényképezőgépem fókuszába került a helyiek szakértelme a „pálmafametszésről”, avagy juss fel a pálmafa 15 méteres magasságban lévő lombkoronájához és „bozótvágóddal” szabadítsd meg a fát az elszáradt levelektől.

 




Afrikáért Alapítvány Magyarország - Magyar